|
|
|
2009-07-01 20:52:35, szerda
|
| |
| |
*** www.nemzetihirhalo.hu *************
Széljegyzet Kéri Edit "Kik lőttek a Kossuth téren '56-ban" című könyvéhez
Amint az ismeretes, 1956. október 25-én a Gerő Ernő lemondását követelő tüntetőkre golyózáport zúdítottak a Kossuth teret övező épületek tetejéről korábban mások által vitatatott hovatartozású fegyveres egységek. 1956. októberében-novemberében-decemberében ez volt a legvéresebb nap. Erről a véres napi eseményről szól Kéri Edit könyve.
A könyvből sugárzik Kéri Editnek az igazság a felderítése iránti elkötelezettsége. Az igazságénak, ami független a politikától és a csoportérdekektől. Hatalmas és kitartó tényfeltáró munkának az eredménye ez a könyv, és ebben a tekintetben páratlan az 1956. október 25-i, Kossuth téri vérengzéssel foglalkozó szakirodalomban is. További erénye a könyvnek, hogy a szerző külön is felhívja a figyelmet a más szerzők állításai és az adatokkal igazolt tények közötti ellentmondásokra.
Nagy érdeme a szerzőnek, hogy név szerint felsorolja a védtelen tüntetőkre tüzelők jelentős részét. E fegyveresek közül soknak az 1956. utáni életútjáról is figyelemre méltó adatokat közöl.
Erényei mellett, sajnos, gyengéi is vannak a könyvnek. A könyv szerkezetében is, mondatfűzéseiben is és az egyes mondatok fogalmazását tekintve is méltatlan a rendkívül értékes adattartalomhoz, a szerző egyes személyes megjegyzései pedig olykor ellenérzést válthatnak ki. Ráadásul a megjegyzések (és nemcsak a személyes jellegű megjegyzések) sokszor zavaróak; gyakori, hogy nehéz megállapítani, hogy hol kezdődik a megjegyzés, vagy hogy hol a megjegyzés vége.
Hangsúlyoznom kell: gyengéi ellenére is valóságos kincsesbánya ez a könyv azok számára, akiket a tények érdekelnek. Nagy elszántság és türelem kell a könyv elolvasásához, de megéri. Olyan tényeket közöl, amelyek teljesen hiányoznak a hivatalos tankönyvekből, és csak morzsákban, az összefüggésekből kiragadva - nem ritkán hamis összefüggésekbe ágyazva - lelhetők fel - ha egyáltalán fellelhetők - a szakirodalomban.
A könyv megerősítette azt a véleményemet, hogy az 1956. október 25-i, Kossuth téri vérengzés előre eltervezett cselekmény volt. A vérengzést már október 24-én eltervezték azok, akik halála után is Sztálinban látták az emberiség megváltóját. Természetesen, az már a közbejött történések következménye, hogy a vérengzésre épp 25-én 11 óra tájt került sor, és hogy ennek egyes részletei épp úgy alakultak, ahogyan végül is megvalósultak.
Véleményem szerint '56. októberében két "pukkista" csoport befolyásolta leginkább az eseményeket a háttérből. Mindkét csoport kommunista volt.
A "kis pukk"-on serénykedőknek az volt a céljuk, hogy elsöpörjék az útból a hruscsovi "reform"-elképzelések ellenzőit, és hogy e "reformok" megvalósítása érdekében Nagy Imrét és a köréje csoportosult kommunistákat juttassák hatalomra. Azt gondolom, hogy a "kis pukk" szervezését Hruscsovék nem adták ki albérletbe, és csak a Szovjetunió titkos szolgálatainak a közvetlen munkatársai dolgoztak rajta.
Úgy vélem, hogy Nagy Imre közvetlen környezetének a tagjait sem vonták be a "kis pukk" szervezésébe. Kívül tartásuknak az is oka lehetett, hogy olyan emberekre volt szükségük, akik feddhetetlenek a szabadságszerető embereknek és Nyugat-Európa baloldali értelmiségeinek a szemében. Olyan emberekre, akik a későbbiekben sem lesznek azzal vádolhatók, hogy részt vettek valamiféle "kis pukk"-nak a szervezésében. Kívül tartásuknak még inkább oka lehetett viszont az a tény, hogy Nagy Imrének még a közvetlen környezetében is voltak olyan kommunisták, akik jó viszonyt ápoltak Sztálin rendíthetetlen híveivel is. Nagy Imrének és közvetlen környezetének a "kis pukk" tudatos szervezésétől való távoltartásával azonban jól megfért, hogy felkészítsék Nagy Imrét és elvbarátait arra a lehetőségre, hogy ők kapják meg a hatalmat. Úgy vélem, hogy Hruscsovék Mikojant bízták meg azzal, hogy politikailag megfelelően használja ki a "kis pukk"-ból adódó lehetőségeket (figyelemre méltó, hogy Mikojan már 24-én Budapesten volt). Aligha vitatható, hogy Nagy Imre kész volt vállalni a hatalomátvételt.
Itt jegyzem meg, hogy a "kis pukk" tervébe jól beilleszthető volt a Szovjetunió hadseregének felkészülése arra a lehetőségre, hogy lerohanja Nyugat-Európát (Gosztonyi Péter is ismerteti "Föltámadott a tenger" című könyvében azt a tényt, hogy 24-ére virradó éjjel szovjet katonai törzs települt a Honvédelmi Minisztérium egyik szárnyába, méghozzá Malinyin hadseregtábornok vezetésével, aki a Szovjetunió hadserege vezérkari főnökének az első helyettesi tisztségét töltötte be). Én úgy gondolom, hogy az erre a lehetőségre való felkészülésről Gerő Ernő és közvetlen környezete is tájékoztatva volt.
Ismeretes, hogy ez a támadás végül is elmaradt. Hogy miért maradt el, nem tudom; de nem tartom kizártnak, hogy a támadást elrendelő parancs kiadásának az elmaradásában valamekkora szerepe volt - többek között - az általunk vívott szabadságharcnak és forradalomnak (saját szóhasználatomban: forradalmas szabadságharcnak) is, különösképpen is annak a ténynek, hogy a nyugat-európai baloldali értelmiség számot tevő része határozottan rokonszenvezett Nagy Imrével és a munkások által kezdeményezett, az ő saját akaratukból szerveződött munkástanácsokkal. Úgy vélem ugyanis, hogy mindezek miatt a Szovjetunió hadseregének a forradalmas szabadságharcunk leverésére indított agressziója a Szovjetunió addigi nyugati támogatóinak jelentős hányadát elbizonytalanította a Szovjetunió támogatásában. Bizonytalanná vált tehát azok köre, akikre a Szovjetunió hadserege támadás esetén támaszkodhatott volna az elfoglalt területeken. Ennyiben gondolom úgy, hogy a forradalmas magyar szabadságharc is fékezte a Szovjetunió támadó szándékát. (Véleményem szerint az volt a biztos jele annak, hogy a Szovjetunió politikai vezetése végleg úgy döntött, hogy - legalábbis egyelőre - nem kísérli meg Nyugat-Európa katonai lerohanását, hogy lezárták az ún. "Magyar Népköztársaság" nyugati államhatárát. Egészen addig az ideig, amíg nyitva volt hagyva a nyugati államhatár - vagyis december közepéig - , a Szovjetunió vezetősége hezitált, hogy induljanak-e a katonák, vagy ne.)
A "kis pukk" végrehajtása azonban nem a tervek szerint alakult. Sztálin itteni hívei ugyanis értesültek a "kis pukk" előkészületeiről. Jól értesültségüket alighanem elsősorban Andropovnak, a Szovjetunió akkori budapesti nagykövetének, régi KGB-snek, a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja későbbi főtitkárának köszönhették (Andropov, Jurij Vlagyimirovics 1967-ben a KGB elnöke lett, és egészen 1982-ig ő vezette a KGB-t).
Sztálin itteni hívei (Andropovval egyetértésben) "nagyobb pukk"-nak a kiprovokálása mellett döntöttek. Olyan "pukk"-nak a kiprovokálása mellett, amelyik arra a véleményre juttatja a Szovjetunió vezetőit, hogy az ún. "Magyar Népköztársaságban" nincs helye engedményeknek, hogy (alkalmasint Rákosi, Gerő, Révai és Farkas nélkül, de) határozottan folytatni kell a "kemény kéz" politikáját (jobb megoldás híján akár Nagy Imre vezetésével), és hogy ebben az államban a Szovjetuniónak csak ők, Sztálin megalkuvást nem ismerő hívei a megbízható szövetségesei.
Bár október 23-án délután a tüntetők nem gondoltak szabadságharcra, és forradalomra sem, a percről percre növekvő tömeg láttán a "kis pukk"-ot szervezőknek észre kellett volna venniük, hogy nagyon veszélyes játékba kezdtek, a "nagyobb pukk"-on serénykedők számára pedig nyilvánvalóvá kellett volna válnia, hogy ha továbbra is "nagyobb pukk"-ot akarnak, akkor a bekövetkező "pukk" nem "kis pukk" és nem is "nagyobb pukk", hanem "nagy pukk" lesz. Mindkét szervező csoport megmaradt azonban - legalábbis egyelőre - az eredeti terveinél.
Valószínűtlennek tartom, hogy az események forradalmas szabadságharccá terebélyesedhettek volna, ha a "nagyobb pukk"-ot szervezők nem akarják minden áron megakadályozni még a hruscsovi "reformokat" is, és ha időben lemondanak arról a tervükről, hogy "nagyobb pukk"-ot provokáljanak. Az a fajta kiválasztottság- és küldetés-tudatuk azonban, amelyik nem ismer erkölcsi gátat, megakadályozta őket abban, hogy lemondjanak a tervükről.
1956. október 25-én több, mint ezer békés tüntetőt lőttek le a Kossuth téren a Sztálinban töretlenül hívő kommunisták. Ez az emberiség- és nép-ellenes bűntény nemcsak a történések elmérgesítését célozta, de ezzel a vérengzéssel csapdát is állítottak Nagy Imrének (sőt, Hruscsovnak is). Ha Nagy Imre a vérengzők oldalára áll, nemcsak hitelét veszti, és vége az általa szorgalmazott reformoknak, de a gyilkosok cinkosa is lesz, és mint ilyen, hazaárulóvá is válik. Ha viszont szembe fordul a gyilkosokkal, akkor szinte lehetetlenné válik, hogy megakadályozza, hogy egy táborba kerüljön azokkal a szabadságharcosokkal, akik elutasították, hogy vezető szerepe legyen a kommunista pártnak; ha pedig velük egy táborba kerül, akkor nemigen tudja elkerülni, hogy szembe kerüljön a Szovjetunióval. Én magam bizonyos vagyok abban, hogy a vérengzés kitervelői arra számítottak, hogy Nagy Imre, az egykori KGB-s, aki mindig hű volt a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjához, és aki (ha olykor nyögve nyelősen is, de végül) mindig teljesítette a Párt utasításait, nem fog szembe fordulni velük.
Úgy tűnik, hogy Nagy Imre átlátta helyzetét, és a szabadságharcosok mellett döntött. Már az október 25-én délután elhangzott rádióbeszédében bejelentette, hogy a kormány kezdeményezi, hogy tárgyaljanak a Szovjetunió csapatai itt-tartózkodásának a kérdéséről.
Ki tudja, hogy hazaszeretete mellett milyen mértékben befolyásolta Nagy Imrét ebben a döntésében az a tény, hogy az egyetemi és a főiskolai hallgatók - akiknek túlnyomó többsége akkoriban munkás vagy paraszt származású volt - gyakorlatilag egységesen csatlakoztak a szabadságharchoz, és hogy tömegesen csatlakoztak a munkások is? Nagy Imre minden bizonnyal hatalmas katarzist élt át, amikor annak árán is, hogy szembe kerül addigi elvbarátainak többségével, hazájának és - az adott helyzetben - egyben a hallgatóknak és a munkásoknak az oldalára állt. Megtisztulván, a továbbiakban már életével fizetve is hű maradt hazájához és a munkásokhoz.
A hallgatóknak és a munkásoknak a szabadságharchoz való csatlakozása alapján is megalapozottan vélhette Nagy Imre, hogy elgondolásainak elég sok támogatója van ahhoz, hogy azok fontos elemeit akkor is meg tudja majd valósítani, ha megszűnik a kommunista párt vezető szerepe. Lehet, hogy ez is befolyásolta őt a döntésében.
Utóbb Nagy Imre döntése mellett szólt a munkástanácsok gyors térnyerése is a szabadságharcosok követelései nyomán kibontakozó, új hatalomban. Ezek a munkástanácsok a munkások önszerveződéséből születtek, a munkások kezdeményezésére jöttek létre a gyárakban és az üzemekben a szabadság néhány napja alatt. Mindezzel összefüggésben külön is hangsúlyozni kívánom, hogy ezek a munkástanácsok a munkások szabad akaratából alakultak, és ezért csak külső jegyeik némelyikében hasonlítottak az 1963. és 1992. között Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságnak nevezett államban volt munkástanácsokhoz.
Nagy Imre egyértelmű döntése meglepte azokat a kommunistákat, akik változatlanul lelkesedtek Sztálinért, sőt, meglepte közvetlen környezetének jelentős részét is. Ennek tudható, hogy az ÁVH-s egységeknek addig előre eltervezetten tűzparancs nélkül maradt része továbbra sem kapott parancsot, ami oda vezetett, hogy váratlan gyorsasággal felbomlottak ezek az egységek. Az egységek felbomlásához hozzájárulhatott az is, hogy a "nagyobb pukk"-ot akarók immáron egyértelműen arra törekedtek, hogy minél nagyobb felfordulás legyen, hogy aztán a felfordulásra is hivatkozva kierőszakolják a Szovjetunió hadseregének tényleges beavatkozását.
Szóltam már róla, hogy az októberi események kitűnő lehetőséget biztosítottak a Szovjetunió hadseregének arra, hogy álcázza felvonulását. Tény az is, hogy a Szovjetunió hadserege élt is ezzel a lehetőséggel. Mindezek ismeretében mégis úgy vélem, hogy botorság azt gondolni, hogy ez az álcázás volt azok célja, akik a háttérből elindították az ellenőrzésük alól utóbb kiszabadult eseményeket 1956. októberében. Megfontolandónak tartom viszont azt a véleményt, hogy a Szovjetunió vezetősége egyszerre több vasat is tartott a tűzbe: "reform"-ot is, meg álcázást is. Az adott helyzetben jól kiegészítették ezek egymást.
Amint az közismert (és már említettem is), az események lényegesen másként alakultak, mint ahogyan azt a "kis pukk" tervezői szerették volna, és a Szovjetunió vezetőinek körében egyre erősödött az a vélemény, hogy a Nagy Imre kormány a Szovjetunió számára elfogadhatatlan útra tért. Egyre inkább az lett a véleményük, hogy a Szovjetunió hadseregének vissza kell állítania azoknak a kommunistáknak az uralmát, akik számára az eszméhez való hűség a Szovjetunióhoz való hűséget jelentette, és akik - a régi kommunisták elleni koncepciós perektől eltekintve - a maguk részéről legfeljebb taktikai okból kívántak változtatni Leninnek és az ő örökébe lépő Sztálinnak a módszerein.
Hruscsov véleményének a változását is jelzi, hogy a Köztársaság téri pártház október 30-i ostromának és az ottani atrocitásoknak a kiprovokálása már nemcsak a "nagyobb pukk"-ot szervezők műve volt. Ez a provokáció a Szovjetunió titkosszolgálatai közvetlen munkatársainak és az ezekkel az ügynökökkel közvetlen kapcsolatban álló kommunisták közül az előbb említett, a Szovjetunióhoz hű bolsevikoknak a közös műve volt. A Pártház elleni támadásnak és a Pártház elfoglalását követő, néhány népítéletnek a kiprovokálásában tehát már olyan kommunisták is részt vettek, akik nem tartoztak a "kis pukk"-ot szervezők közé, és a "nagyobb pukk"-on mesterkedők közé sem tartoztak, de a forradalmas szabadságharc átmeneti sikerének a napjaiban is a Szovjetunióhoz való hűséget tartották a kommunista eszméhez való hűség legfőbb ismérvének.
A Köztársaság téri pártháznál történtekért felelős bolsevikok közé tartozik Münnich Ferenc dr. is, aki október 30-án a Nagy Imre kormány minisztere volt. Ő volt az a miniszter, akinek kötelessége lett volna, hogy megakadályozza az atrocitásokat, de Nagy Imre többszöri sürgetésére sem intézkedett (egyáltalán nem mellesleg: a Pártházban tartózkodó kommunisták vezetőjét, Mező Imrét hátulról, vagyis a Pártházból lőtték le, amikor kijött az épületből, hogy megadja magát).
Itt jegyzem meg, hogy a forradalmas magyar szabadságharc egész tartama alatt összesen 29 kommunista vesztette életét népítélet következtében, ami példa nélkül alacsony szám a szabadságharcok és forradalmak történelmében. E néhány kivételtől eltekintve az elfogott ÁVH-sokat őrizetbe vették, méghozzá azzal a céllal, hogy a viszonyok rendeződése után rendes bíróság elé állítsák közülük azokat, akik bűncselekményeket követtek el. Az őrizetbe vett ÁVH-sokat november 4-e után egyszerűen szélnek eresztették a szabadságharcosok, amit az ÁVH-sok jelentős része megszégyenülésként élt meg. Azt követően, hogy a Szovjetunió hadserege vérbe fojtotta a forradalmas magyar szabadságharcot, a volt ÁVH-sok közül sokan kényszeres bosszúállókká váltak. Kitalált rémtörténeteik legalább annyira szolgálták megszégyenülésük belső ellentételezését, mint bosszú vezérelte cselekedeteik indoklását.
Egy nappal a Pártház ostroma előtt, október 29-én Izrael Államnak, az Egyesült Királyságnak és a Francia Köztársaságnak a hadereje közösen megtámadta Egyiptomot, majd elfoglalta a Szuezi csatorna övezetet. Ez a kalandor cselekmény a forradalmas magyar szabadságharc hátbatámadását jelentette. E naptól kezdve ugyanis a Szovjetuniónak keményen és határozottan kellett fellépnie: alig maradt esély arra, hogy elkerülhető legyen a Szovjetunió hadseregének támadása a Szovjetunióhoz rendíthetetlenül hű kommunisták uralmának visszaállítására.
Régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy október 30-án vagy néhány nappal később miért nem indult meg a Szovjetunió hadserege, hogy lerohanja Nyugat-Európát? Az Egyesült Királyság és a Francia Köztársaság haderejének jelentős része le van kötve a Közel-Keleten, a Nyugat-Európa számára létfontosságú olajszállítmányok elakadtak (az olajszállító hajók nem tudtak átjönni a Szuezi csatornán), az arab világban felerősödött a Nyugattal szembeni ellenszenv, a Szovjetunió hadserege pedig indulásra kész. Azt a vélekedést, hogy a mi forradalmas szabadságharcunk jelentette az akadályt, oly annyira gyermetegnek tartom, hogy még mosolyogni sem tudok rajta. A Szovjetunió hadseregének egységei egyszerűen körbezárhatták volna az ellenálló gócokat, s késedelem nélkül mehettek volna tovább. Én magam nem találok más elfogadható magyarázatot, mint azt, hogy a Szovjetunió vezetői alaposan meghányták-vetették, hogy ha a hadsereg megindul, hogy lerohanja Nyugat-Európát, akkor könnyen atomháborúvá terebélyesedhetnek a harcok. Ezért én úgy gondolom, hogy végül úgy döntöttek, hogy inkább nem támadnak, ha a Közel-Keleten levő szövetségeseiket más módon is meg tudják védeni.
Egyre aggasztóbb helyzetében a Nagy Imre kormány abban reménykedett, hogy ha sikerül gyorsan elérnie, hogy békések és nyugodtak legyenek az életkörülmények az állam területén, akkor a Szovjetunió végül el fogja tűrni, hogy semleges állam legyen az ún. "Magyar Népköztársaság". Sikerült is megegyeznie Nagy Imrének a szabadságharcosokkal, hogy a nemzetőrségnek, a honvédségnek és a rendőrségnek a tagjai közösen fognak járőrözni, sikerült gátat vetni az újabb atrocitások elé, a munkástanácsok pedig felkérték a munkásokat, hogy november 4-én, hétfőn vegyék fel a munkát.
A Szovjetunió vezetői felismerték: ha azt akarják, hogy ismét azoké a kommunistáké legyen az uralom az ún. "Magyar Népköztársaságban", akik igenlik a velük való katonai szövetséget, akkor legkésőbb november 4-én hajnalban meg kell támadniuk a magyar szabadságharcosokat. Felismerésüket tett követte.
A támadás következtében végleg a múlté lett, hogy Hruscsov-Gomulka-Nagy Imre-Titó-Nasszer "reformtengely" jöjjön létre, sőt, minden "reformelképzelés" kilúgozódott. Ez Hruscsov belpolitikai vereségét is jelentette.
Ráadásul a szabadságharc vérbefojtása hatalmas erkölcsi veszteséget okozott a Szovjetuniónak a nyugat-európai baloldali értelmiségiek körében. Ezt a veszteséget sikerült ugyan idővel mérsékelni az események célzatos eltorzításával és a szabadságharcosok rágalmazásával, de a Csehszlovák Szocialista Köztársaság elleni 1968-as katonai agresszió gyanússá tette a baloldali értelmiségiek jelentős része számára a Szovjetunió propagandistáinak az 1956-os eseményekre vonatkozó állításait is, és sokuknak felnyílt a szeme. Lehet, hogy '56. nélkül elfogadták volna a '68-as agresszió indoklásait, '56. és '68. együtt azonban már elgondolkodtatta őket.
Természetesen, a Szovjetunió nem hagyta szó nélkül Egyiptom megtámadását. Annál is inkább nem, mert Egyiptom a Szovjetunió biztatására vette át a teljes ellenőrzést a Szuezi csatorna felett, és ez a cselekménye volt az, ami végül is Izrael Állam, az Egyesült Királyság és a Francia Köztársaság haderőinek a forradalmas magyar szabadságharc elárulását jelentő időpontban végrehajtott, közös támadásához vezetett.
Számomra egyértelmű, hogy az Egyiptom elleni támadás időpontjának megválasztása alku-ajánlatot is jelentett az Egyesült Királyság és a Francia Köztársaság részéről: övék a Szuezi csatorna övezet, a Szovjetunióé pedig Belmagyarország (az ún. "Magyar Népköztársaság"). Nyugat-Európa két vezető államának az irányítói tulajdonképpen a néhány hónappal korábbi "status quo"-hoz való visszatérést szorgalmazták.
A Szovjetunió vezetősége azonban elutasította, hogy visszatérjenek ehhez a "status quo"-hoz. A Szovjetuniónak a "reform"-elképzelések lényegi elemeiről lemondani kényszerült új vezetősége nem fogadhatta el, hogy az arab világ előtt is vereséget szenvedjen: Hruscsov rakétatámadással fenyegette meg a Szuezi csatorna övezetet megszálló katonai egységeket.
A nyugati hatalmak megértették, hogy a békéhez nem elég, hogy szabad prédának hagyták az ún. "Magyar Népköztársaságot" - Belmagyarországot - , és hogy változatlanul hatályban levőnek ismerték el a Jaltai Egyezményt: megértették, hogy békén kell hagyniuk a Szovjetunió közel-keleti szövetségeseit is. Megjegyzem: személyes véleményem szerint a Szovjetunió sokkal inkább eltűrte volna azt, hogy semleges állam legyen az ún. "Magyar Népköztársaság", mint azt, hogy elveszítse közel-keleti befolyását.
Ismeretes, hogy Hruscsov fenyegetéseit követően a támadó államok rövid időn belül visszavonták haderőiket a Szuezi csatorna térségéből. Ezek a történések (Hruscsov fenyegetőzései, majd a csapatok kivonása) hatalmas tekintélyt szereztek a Szovjetuniónak elsősorban az arab világban, de az egész muszlim világban is, sőt, azon túl is. Megkezdődött a kommunista szervezetek diadalmenete az egykori gyarmatok területein alakult államokban, és ki tudja, hogy ma hol tartanának ezek a szervezetek, ha nem lépnek fel súlyos ellentétek a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság között.
Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában a kommunista szervezetek többnyire ma is szilárdan tartják hadállásaikat, sőt, ha immáron lassan is, de folyamatosan nyomulnak előre. Ázsia, Afrika és Latin-Amerika más, mint Nyugat- és Közép-Európa.
Elgondolkodtató, hogy Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában azt követően is jelentősek maradtak a kommunista szervezetek tömegbázisai, hogy napvilágra kerültek a Pol Pot kambodzsai vezető által irányított kommunisták vérengzéseit bizonyító tények, hogy a Szovjetunió népirtást megvalósító katonai agressziót követett el Afganisztán ellen, és hogy felbomlott a Szovjetunió. Ráadásul a mostani gazdasági válság sokak szemében növeli ezeknek a szervezeteknek a hitelét.
Szóltam már Hruscsov "reform"-elképzeléseiről, a "kis pukk" tervéről és a Nyugat-Európa katonai lerohanására tett előkészületekről, nem különben a "nagyobb pukk"-on mesterkedőkről és a Kossuth téri vérengzésről, továbbá a Köztársaság téri Pártház elleni támadás kiprovokálásáról és a Szuezi csatorna övezetben végrehajtott katonai cselekményekről. Mindez hozzátartozik az 1956-os forradalmas szabadságharc történetéhez. Aki hallgat róluk, az vagy csak arra törekszik, hogy egy-egy részletnek ismertesse a hiteles történetét (amint teszi ezt értékes könyvében Kéri Edit), vagy pedig - alkalmasint akaratlanul - elferdíti a történéseket. A jó szándékú írástudók általában mitikussá emelik a forradalmas magyar szabadságharc eseményeit, amikor az összefüggésekből kiragadva tárgyalják azokat.
Gondolja csak végig bárki a következőket: Adottak jól szervezett, jól kiképzett, fegyelmezett ÁVH-s egységek. Ezek az egységek együttesen nagyobb erőfeszítés nélkül is képesek lennének október 24-re virradóra helyreállítani a rendet Budapesten. Mindegyik egység bevethető lenne, de csak néhány kap tűzparancsot. Így aztán a tűzparancsot kapott egységek magukra maradnak. Elszigetelt lövöldözéseikkel inkább a szabadságharc gerjesztését szolgálják, semmint annak elfojtását. Miért nem vetették be a többi egységet?, a legénység kész volt rá, sőt, várta!
Az 1956-os forradalmas magyar szabadságharc kitörésének története nem tárgyalható hitelesen a fenti a kérdésnek a megválaszolása nélkül. Ne várjuk azonban, hogy majd közvetlen bizonyítékok kerülnek elő arról, hogy mi történt a háttérben. Ez ellentétes lenne a kommunista szervezetek gyakorlatával.
Az 1956-os események hatalmas, világpolitikai jelentőségű - legalább Európát és az arab világot illetően: történelmi jelentőségű - játszmának a részeit képezik. Ebben a játszmában terven felüli esemény-sorozatot (nem "kis pukk"-ot és nem is "nagyobb pukk"-ot, hanem "nagy pukk"-ot) alkot a forradalmas magyar szabadságharc.
Az eddigiekben elmondottakban szükségképpen található néhány olyan állítás is, amelyik nem bizonyítható közvetlen módon. Köszönettel veszek minden észrevételt, kiigazítást, megerősítést vagy cáfolatot.
Visszatérve Kéri Edit "Kik lőttek a Kossuth téren '56-ban" című könyvére, kénytelen vagyok újból szóvá tenni, hogy nagyon nem szerencsés a könyv szerkezete. A könyv rossz szerkezete miatt kigyűjtöttem és időrendbe soroltam a fontosabb eseményeket. Mivel minden esetben 1956. októberi eseményről van szó, ezért az évet és a hónapot nem tüntetem fel.
- 21-22.: A Románia Népköztársaságnak a Magyar Népköztársasággal határos területein behívják szolgálatra a Szovjetunió hadseregének szabadságon tartózkodó tisztjeit. Ugyancsak szolgálatra hívnak be németül (!) vagy magyarul beszélő tartalékos tiszteket Románia Népköztársaságnak a hadseregébe.
- 22-én vagy 23-án: A Szovjetunió hadseregének egyes egységei - az államhatárt átlépve - Temesvárról a Magyar Népköztársaság területére vonulnak (majd továbbmennek Szegeden át Budapest felé). Hasonló csapatmozgások történnek Kárpátalja és Szatmár térségében (20-án és 21-én a Szovjetunió hadseregének katonái pontonhidakat szerelnek össze a Tiszán Záhony körzetében, aztán 24-én reggel ezeken a hidakon jönnek a Magyar Népköztársaság területére). (Ezeket a tényeket pontosan ismerteti az ENSz vizsgálóbizottságának jelentése.)
- 23.: Az ÁVH lőállásokat épít ki az Országházban, annak Kossuth tér felőli oldalán, továbbá a Kossuth teret övező többi épületnek a tetején.
- 23-ról 24-re virradó éjjel: A Szovjetunió hadseregének tisztjeiből álló törzs rendezkedik be a budapesti Honvédelmi Minisztérium épületének egyik szárnyában. A katonai törzs vezetője: Malinyin hadseregtábornok, a Szovjetunió hadserege vezérkari főnökének az első helyettese.
- 23-ról 24-re virradó éjjel: A Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége Katonai Bizottságot választ, mely teljhatalmat kap arra, hogy Budapesten helyreállítsa a rendet.
A katonai Bizottság vezetője: Kovács István (születéskori neve: Rosner Jenő), a Magyar Dolgozók Pártja budapesti pártbizottságának első titkára,
a Katonai Bizottság többi tagja:
Földes László,
Fehér Lajos,
Mező Imre,
a belügyminiszter (Piros László) és
a honvédelmi miniszter (Bata István).
- 24.: Budapestre jön Mikojan, Anasztasz Ivanovics, Hruscsov "reformer" "jobbkeze" (valójában kiváló képességű alkalmazkodó - az egyik anekdota szerint szakadó esőben, ernyő nélkül úgy ment át a moszkvai Vörös tér egyik oldaláról a másikra, hogy egyetlen csepp eső sem esett a fejére). Vele együtt jött Szuszlov, Mihail Andrejevics (a II. világháború befejezése után őt küldték "főkomisszárnak" Litvániába, ahol főként kegyetlenségével tűnt ki; később, 1964-ben pedig ő volt a Hruscsovot megbuktató puccs egyik fő szervezője).
- 24.: Nagy Imre rádióbeszédben bejelenti, hogy ő lett a Minisztertanács elnöke. Mivel azonban ekkor még nem volt az, ezért fel kell tételezni, hogy valakiktől kellő biztosítékot kapott arra, hogy az lesz. Ezt a biztosítékot csak a Szovjetunió küldöttsége (személy szerint Mikojan és Szuszlov) tudhatta megadni.
Ennek az "előre hozott" bejelentésnek nyilvánvalóan az volt a célja, hogy elbizonytalanítsa az embereket abban a szándékukban, hogy csatlakozzanak a szabadságharcosokhoz. Ez a bejelentés azt kívánta sugallni, hogy nincs szükség a szabadságharc folytatására, hiszen már Nagy Imre a miniszterelnök.
- 24-e délután: A Katonai Bizottság kijárási tilalmat rendel el. A tilalmat a Minisztertanács nevében olvassák be a rádióban. Néhány órával később a Katonai Bizottság statáriumot hirdet ki.
- 24-e és 25-e: A Partizánszövetség vezetősége - minden bizonnyal Földes Lászlónak (előzetesen Apró Antallal és a "nagyobb pukk"-on mesterkedő kommunisták csoportjának más vezetőivel egyeztetett) kérésére - fegyverbe hívja a veterán kommunistákat, hogy fegyveres fellépéssel segítsék a "rend" helyreállítását (a Szovjetunió helytartóságát azidáig megtestesítő Rákosi-Gerő-Révai-Farkas "négyesfogat" uralta rendnek a helyreállítását). A személyes megkeresések nyomán sokan jelentkeznek a Partizánszövetségben azok közül a kommunisták közül, akiket aggodalommal és félelemmel töltött el az ÁVH tétlenségének és a váratlan hevességgel kitört szabadságharcnak a következtében kialakult helyzet. Olyanok is vannak a jelentkezők között, akiket korábban félreállított a Rákosi-Gerő-Révai-Farkas "négyesfogat".
- 25-re virradó éjjel: Ülésezik a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége. A Központi Vezetőség ülését többször is megszakítják, hogy külön is tudjon tárgyalni a Politikai Bizottság (a Központi Vezetőség százöt tagú volt, és ebből a százöt főből tízenhárman alkották a Politikai Bizottságot). A Politikai Bizottság tanácskozásain Mikojan is részt vesz (és feltehetőleg Szuszlov is). A Politikai Bizottság ajánlást fogad el, hogy Nagy Imre legyen a Minisztertanács elnöke, és hogy Apró Antal vegye át a Katonai Bizottság vezetését.
- 25-én hajnali 1 5 óra tájt: Késhegyig menő vita után - nem kis mértékben Mikojan nyomására - a Központi Vezetőség lemondatja Hegedűs Andrást a kormányfői tisztségről, és Nagy Imrét jelöli a Minisztertanács elnökének (Dobi István, a "Magyar Népköztársaság" akkori államfője pedig azonnal megbízza Nagy Imrét, hogy legyen a Minisztertanács elnöke, és ezt a megbízást Nagy Imre azon melegében elfogadja).
- 25-én reggel (3 6 óra tájt): Nagy Imre részlegesen feloldja a kijárási tilalmat.
- 25-e reggel: A Szovjetunió hadseregének két páncélosát a Múzeum körút-Rákóczi út találkozásához vezénylik. A legénység parancsot kap, hogy tűrje a lakosok barátkozását. A páncélosok legénységével barátkozó emberek magyar zászlót tűznek az egyik páncélos lövegének a csövébe.
- 25-e reggel 7-8 óra: Teherautónyi utcai ruhás fegyveres megy be a Földművelésügyi Minisztérium épületébe.
- 25-e reggel 8 óra tájt: Folytatódik a Központi Vezetőség ülése. Az ülésen Nagy Imre nincs jelen (talán lepihent, vagy épp a kormányalakítással van elfoglalva).
Kádár János bejelenti, hogy Kovács Imre nem vállalja az egyszemélyi felelősséget a Katonai Bizottság tevékenységéért, és a Politikai Bizottság ajánlására hivatkozva Apró Antalt javasolja a Katonai Bizottság vezetőjének. A Központi Vezetőség a javaslatot elfogadja, és Apró Antal kérésére az állam egész területére szólóan korlátozás nélküli teljhatalmat ad a Katonai Bizottságnak a szabadságharc fegyverrel történő leverésére. A Központi Vezetőség egyben felkéri Nógrádi Sándort és Münnich Ferenc dr-t, hogy legyen a Katonai Bizottság segítségére.
Annak révén, hogy a Katonai Bizottság teljhatalmat kapott a szabadságharc fegyverrel történő leverésére, a "nagyobb pukk"-on mesterkedők formailag felhatalmazáshoz jutottak a Párt (Magyar Dolgozók Pártja) részéről ahhoz, hogy megvalósítsák terveiket (történetesen Apró Antalnak a vezetésével). A Katonai Bizottságnak ugyanis majdnem mindegyik tagja a "nagyobb pukk"-on mesterkedők közé tartozott, és a felhatalmazás birtokában a "nagyobb pukk"-on mesterkedők immáron hezitálás nélkül folytatták a Kossuth téri véres provokációra irányuló tervük végrehajtását.
- 25-e reggel 9 óra tájt: Apró Antal és Földes László otthagyja a Központi Vezetőség ülését. Földes László a Partizánszövetségbe siet (a mai Zoltán utcában van az az épület, amelyikben a Partizánszövetség székhelye volt); itt magához vesz nyolcvan-száz kommunistát, és átviszi őket a Honvédelmi Minisztérium épületébe, ahol katonaruhát és fegyvert kapnak.
- 25-e reggel 9 óra tájt: Többen azok közül, akik tudomást szereztek a Kossuth téri vérengzés tervéről, megpróbálják menteni a tüntetőket:
- Orbán Lászlóné, a Központi Vezetőség egyik osztályvezetőjének a felesége, a Műszaki Egyetem MDP-pártbizottságának titkára telefonál a Műszaki Egyetemre, és kéri, hogy figyelmeztessék a hallgatókat, hogy lőni fognak a tüntetőkre. Kéri, hogy kérjék meg a hallgatókat, hogy akadályozzák meg, hogy az emberek a Kossuth térre vonuljanak. Erdélyi Tibor akkori hallgató és Hofer Miklós akkori tanársegéd ezt meg is próbálja, de sikertelenül.
- Benke Valéria, a Rádió akkori elnöke Erdős Péter újságírót kéri meg, hogy figyelmeztesse az embereket, de Erdős Péter sem jár sikerrel (Benke Valéria 23-án egészen éjfél tájig a Rádió épületében tartózkodott, majd pedig - éjfél körül - munkatársaival együtt békésen kisétált a Rádió épületéből, méghozzá az épületből a Múzeum utcába vezető autókijárón át - ugyanis sajátos módon a Bródy Sándor utcában, a Múzeum kertben és a Pollack Mihály téren határozott fellépésű emberek osztogatták jó tanácsaikat, hogy ki honnan lőjön, és e jó tanácsok következtében a Múzeum utca felől senki sem ostromolta a Rádió épületét).
- Volt olyan (utcai ruhás) ÁVH-s tiszt, aki jó ismerősét meglátva a Kossuth térre tartó tüntetők között, erőnek erejével kivezette őt a tömegből, és figyelmeztette, hogy nagy bajba kerül, ha nem megy másfele.
- 25-e délelőtt 9 óra tájt: A Katonai Bizottság feltételes tűzparancsot ad ki az Országházban vagy a Kossuth teret övező többi épületnek a tetején elhelyezkedő biztonsági egységeknek. A további történésekből egyértelműen kikövetkeztethető, hogy az egységek arra kaptak parancsot, hogy mindig akkor és addig lőjenek a tüntetőkre, amikor és ameddig a Földművelődésügyi Minisztérium épületének a tetejéről lövik őket. A feltételes parancs szerint tehát az egységeknek akkor kellett elkezdeniük lőni a tüntetőket, amikor a Földművelődésügyi Minisztérium épületének a tetejéről eldördülnek az első lövések a tüntetőkre.
A feltételes tűzparancsot a honvédelmi miniszter alá tartozó egységeknek Hazai Jenő akkori vezérőrnagy, azidőben honvédelmi miniszterhelyettes - és ebben a tisztségében egyben politikai főcsoportfőnök - , a belügyminiszter alá tartozó egységeknek maga Piros László akkori belügyminiszter, a félkatonai egységeknek pedig Földes László adta ki.
- 25-e délelőtt 9-10 óra körül: A Szovjetunió hadserege azon két páncélosának a legénysége, amelyiket előzőleg a Múzeum körút-Rákóczi út találkozásához vezényeltek, parancsot kap, hogy vigyék a tankjaikat az Országház elé. A két tankot hatalmas, lelkes tömeg követi. A térhez érve az egyik tank elkanyarodik (nyilván: újabb parancsot kapott), és csak a másik tank megy be a térre. Ez a tank az Országház oroszlános kapujánál foglal állást. Változatlanul tart a barátkozás a tank legénysége és a tüntetők között. (Adropov, Andropov! Hogyan fordulhatott elő, hogy a tankok legénysége olyan parancsot kapott, amelyiknek a végrehajtásával gyakorlatilag a "nagyobb pukk"-on mesterkedők céljait szolgálta, hiszen ezek a tankok valósággal felvezették a tömeget a Kossuth térre?)
- 25-e délelőtt 10 óra: A Földes László által a Partizánszövetségből a Honvédelmi Minisztériumba átvezetett és ott átöltöztetett kommunisták lőállásokat foglalnak el a Földművelődésügyi Minisztérium épületének a tetején.
- 25-e délelőtt 11 óra: Apró Antal - vagy (Apró Antal előzetes beleegyezésével) Földes László - kiadja a tűzparancsot a Földművelődésügyi Minisztérium épületének a tetején elhelyezkedő, a Partizánszövetség tagjai közül toborzott, majd a Honvédelmi Minisztériumban átöltöztetett kommunistákból álló, félkatonai egységnek: "Tűz a fasisztákra!". Megkezdődik a mészárlás.
A "fasiszták": fegyvertelen emberek, akik Gerő Ernő lemondását követelik, apák és anyák karjukon gyermekükkel, fiatal anyák, akik a szabadság reményétől mámorosan tolják maguk előtt babakocsiban az apróságukat. Ők azok, akiket le kellett mészárolni!
A tüntetőket senki sem szólította fel, hogy hagyják el a teret. Felszólítás és más figyelmeztetés nélkül kezdték el lőni őket. A lövések teljesen váratlanul és védtelen helyzetben érték a békés tüntetőket.
Két szünetet tartva 11-től 11-ig folyt az öldöklés. Mindenkire lőttek. A menekülőkre, a sebesültekre, a már földön fekvőkre. Az első mentősökre is. Csak a kapualjak és a Földművelődésügyi Minisztérium épületének árkádjai nyújtottak védelmet. A térről elmenekülni pedig szinte lehetetlen volt, mert a térbe torkolló utcák egyik részéből szintén lőtték a tüntetőket, a másik részét pedig tűz alatt tartották.
Volt olyan kommunista a tüntetőket lövő egységek tagjai között, aki kézigránátot dobott a tüntetők közé. Különösen sok ember halt meg kézigránát-szilánktól a Rákóczi szobor környékén.
Mire a mészárlás véget ért, több, mint ezer ember maradt holtan a téren. A meggyilkoltak száma azonban ennél biztosan lényegesen több, hiszen sokan haltak meg később a sebesülésük miatt.
A tüntetőket lövő egységek nem kímélték azokat a tüntetőket sem, aki a Szovjetunió hadserege páncélosának a legénységével barátkoztak, majd a tankhoz lapulva kerestek menedéket. Ennek következtében a tankot is lövések érék, amit az események hátteréről mit sem tudó legénység a tank elleni támadásnak vélt, és ezért ismételten is tüzelt a tetőkről a tüntetőket lövő egységekre. Hiába, nincs tökéletes szervezés.
Dióhéjban elmondva: ez történt 1956. október 25-én a Budapest főváros belvárosában levő Kossuth Lajos téren, az Országház előtt. Az események teljes részletességű bemutatása még várat magára. Sokan vannak, aki ellenérdekeltek az igazság feltárásában.
Bárki joggal állapíthatja meg, hogy nemcsak a forradalmas szabadságharc kitöréséről szólva, de az október 25-i eseményeket illetően is tartalmaz az írásom néhány, közvetlenül nem bizonyított állítást. Ez az események jellegéből adódik. Gondoljuk azonban végig: vajon lehet-e közvetlen módon bizonyítani a Molotov-Ribbentrop egyezség valamennyi részletét? Bizony, nem! A történésekből azonban jól meghatározható még a részleteket illetően is, hogy mit kellett tartalmaznia az egyezségnek.
Más példával is élhetek, és még csak nem is kell nagyon visszamennünk a múltba. Maradjunk az 1956. utáni, sőt, közelmúltbeli eseményeknél. Ugyan ki ismeri azokat a háttéralkukat, melyek nyomán megszűnt a Varsói Szerződést aláíró államok szövetsége, és ki ismeri azokat a további háttéralkukat, melyek nyomán végül maga a Szovjetunió is felbomlott? Ki tudja, hogy mik voltak az eredeti tervek, és hogyan változtak a már végbement események forgatagában? A Szovjetunió bármikor felfüggeszthette volna a fegyverkezési versenyt önfeladás nélkül, és adva volt számára a lehetőség, hogy lényegét tekintve pl. olyan gazdaságpolitikára térjen át, mint amilyent ma a Kínai Népköztársaság folytat.
Tudomásul kell vennünk, hogy a ma Magyar Köztársaságnak nevezett állam területén 1957. óta az önzés társadalma épül ("kaparj kurta, neked is jut!"), és hogy 1990. után ez a folyamat felgyorsult (a gazdasági-társadalmi-politikai rendszerhármasból jelentős és az addigi folyamatokat lezáró vagy új irányba terelő változtatások történtek a gazdasági és a politikai rendszert illetően 1990. óta, de a társadalmi rendszert - az emberek egymás közötti kapcsolatainak a rendszerét - illetően változatlan maradt az addigi folyamatok jellege). Tudomásul kell vennünk azt is, hogy jelenleg ilyen társadalom van kialakulóban az Európai Unió mindegyik tagállamában és egész Észak-Amerikában, és hogy ezen társadalmak mindegyike egyben a rejtőzködő hatalmasságok társadalma is. Az ilyen társadalmakban az alsó rétegbe - általában az alsó kétharmadba - tartozó embereket többnyire az jellemzi, hogy (nagy mértékben helyzetükből adódóan) kíméletlen versenyt kénytelenek folytatni egymás ellen, mely versenyről jelentős részükkel elhitették, hogy az élet természetes velejárója. Ugyanakkor az ezekben a társadalmakban a felső rétegbe - a felső harmadba - tartozó emberekre inkább az a jellemző, hogy együttműködnek egymással (az alsó rétegbe - az alsó kétharmadba - tartozók érdekeivel mit sem törődve), és hogy az egymás közötti versengést az együttműködés szabta korlátok között tartják (ez azonban nem zárja ki, hogy akár jelentős különbségek is legyenek a felső rétegbe tartozó emberek alkotta csoportok között abban a tekintetben, hogy tevékenységeik mennyire sértik az alsó rétegbe tartozó emberek érdekeit). Az efféle a társadalmakban lassan, lopakodva, de - hosszabb időszakot tekintve - határozottan nő a kapcsolati tőkének a jelentősége és a nagytőke felett rendelkező embereknek a befolyása (megemlítem: a kapcsolati tőkének a meghatározó voltára utalva nevezik sokan - találóan - "kapcsolati szocializmusnak" a Szovjetunió itteni utolsó helytartóságát megtestesítő Kádár-diktatúra alatt volt gazdasági-társadalmi-politikai rendszerhármas végsőnek bizonyult szakaszát). A szóban forgó társadalmak összessége számos rejtőzködő hatalmasságnak a társadalma, mely hatalmasságok mindegyike szorgosan szövögeti a maga terveit. Ne várjuk, hogy terveikről jegyzőkönyveket készítsenek számunkra. (Természetesen, mindig is voltak rejtőzködő hatalmasságok, az események végső kimenetelére gyakorolt befolyásuk azonban - véleményem szerint - korábban nem volt olyan nagy horderejű, mint napjainkban; és én azt vélem érzékelni, hogy befolyásuk évről-évre nő.)
Az 1990. évi kormányalakítás után az 1956. október 25-i vérengzésre emlékeztető táblát helyeztek el a Vértanúk tere és a Kossuth Lajos tér sarkán álló ház Kossuth Lajos térre néző falán. Minden munkanap sokan haladtak el az emléktábla mellett, és többségük legalább egyszer meg is állt az emléktábla előtt. Aztán 2002. márciusában jelképes sírt építettek a téren, nem messze a Rákóczi szobortól, és erre való hivatkozással eltávolították az emléktáblát. A kicsinyke és jellegtelen sír szinte észrevétlen bújik meg a téren: oly annyira, hogy az is nehezen találja meg, aki az emlékezés virágait akarja elhelyezni a síron, ha korábbról nem tudja, hogy hol van a sír. Fontos, hogy az emléktáblát visszahelyezzék.
Kéri Edit "Kik lőttek a Kossuth téren '56-ban" című könyvét mindenkinek el kellene olvasnia, aki fontosnak tartja, hogy megismerje az igazságot. Nagy türelmet igényel a könyv végigolvasása, de megéri a fáradtságot. Ez a könyv abban is segít, hogy méltóan emlékezzünk azokra, akik a szabadságért adták életüket, és hogy okuljunk a múltunkból.
Végül el kívánom mondani, hogy vannak családok, melyek esetében a jó ízlést sérti, ha a család valamelyik tagja olyan feladatot vállal el, amelyiknek az ellátása során a magyar nemzeti érdeket kell védenie vagy szolgálnia. Kivételt képez, ha az ilyen feladat születésénél fogva "hivatalból" hárul a család kérdéses tagjára. Pontosítok: "nem hivatalból" is vállalhat ilyen feladatot ezen családok bármelyik tagja, ha előbb nyilvánosan, egyértelműen és - nem csak általánosságban, hanem - nevesítetten elmarasztalja családja tagjainak magyarellenes tetteit. Nem szükséges azonban, hogy ezeknek a családoknak a tagjai nyilvánosan foglalkozzanak családtagjaik magyarellenes tetteivel, hiszen az élet gazdag, és nagyon sokféle feladat van: lehetnek környezetvédők, katasztrófa-elhárítók, betegek istápolói és így tovább, de legyen annyi jó ízlésük, hogy nem vállalnak nem nekik való feladatot. Véleményem szerint nem szükséges külön igazolnom, hogy a szóban forgó családok közé tartozik a Habsburg család és a Károlyi grófok családja, nem különben Apró Antal családja (amint az ismeretes, az akár "szürke eminenciásnak" is nevezhető Apró Piroska Apró Antalnak a lánya, Gyurcsány Ferenc pedig Apró Piroskának a veje).
Csukás Endre
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: szabadságharcunk, felfüggeszthette, visszaállítására, szabadságharcnak, előkészületekről, lövöldözéseikkel, előkészületeiről, megfontolandónak, reformelképzelés, összefüggésekből, mondatfűzéseiben, szabadságszerető, hadseregtábornok, kiprovokálásáról, szövetségeseiket, felhatalmazáshoz, ellentmondásokra, népköztársaságot, kezdeményezésére, hozzájárulhatott, rakétatámadással, kiprovokálásában, valószínűtlennek, elgondolkodtatta, megszégyenülésük, kegyetlenségével, elkötelezettsége, szabadságharchoz, ellentételezését, rendíthetetlenül, rádióbeszédében, szabadságharccá, minisztériumban, szabadságharcot, beleegyezésével, adattartalomhoz, véres napi, könyvből sugárzik, felderítése iránti, tekintetben páratlan, szerző külön, adatokkal igazolt, védtelen tüntetőkre, könyv szerkezetében, egyes mondatok, rendkívül értékes, szerző egyes, személyes jellegű, megjegyzés vége, könyv azok, tények érdekelnek, könyv elolvasásához, Széljegyzet Kéri Edit, Gerő Ernő, Kéri Edit, Kéri Editnek, Nagy Imrét, Nagy Imre, Nagy Imrének, Hruscsovék Mikojant, Gosztonyi Péter, Honvédelmi Minisztérium, Nagy Imrével, Magyar Népköztársaság, Szovjetunió Kommunista, Jurij Vlagyimirovics, Magyar Népköztársaságban, Utóbb Nagy Imre, Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságnak, Münnich Ferenc, Mező Imrét, Izrael Államnak, Egyesült Királyságnak, Francia Köztársaságnak, Egyesült Királyság, Francia Köztársaság, Hruscsov-Gomulka-Nagy Imre-Titó-Nasszer, Csehszlovák Szocialista Köztársaság, Izrael Állam, Magyar Népköztársaságot, Jaltai Egyezményt, Kínai Népköztársaság, Visszatérve Kéri Edit, Románia Népköztársaságnak, Magyar Népköztársasággal, Tiszán Záhony, Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége Katonai Bizottságot, Kovács István, Rosner Jenő, Magyar Dolgozók Pártja, Katonai Bizottság, Földes László, Fehér Lajos, Mező Imre, Piros László, Bata István, Anasztasz Ivanovics, Mihail Andrejevics, Földes Lászlónak, Apró Antallal, Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége, Központi Vezetőség, Politikai Bizottság, Politikai Bizottságot, Apró Antal, Hegedűs Andrást, Dobi István, Földművelésügyi Minisztérium, Kádár János, Kovács Imre, Apró Antalt, Katonai Bizottságnak, Nógrádi Sándort, Apró Antalnak, Orbán Lászlóné, Műszaki Egyetem MDP-pártbizottságának, Műszaki Egyetemre, Erdélyi Tibor, Hofer Miklós, Benke Valéria, Erdős Péter, Bródy Sándor, Pollack Mihály, Földművelődésügyi Minisztérium, Hazai Jenő, Honvédelmi Minisztériumba, Honvédelmi Minisztériumban, Kossuth Lajos, Varsói Szerződést, Magyar Köztársaságnak, Európai Unió, Apró Piroska Apró Antalnak, Gyurcsány Ferenc, Apró Piroskának, Csukás Endre,
|
|
|
|
|
|
| véres napi, könyvből sugárzik, felderítése iránti, tekintetben páratlan, szerző külön, adatokkal igazolt, védtelen tüntetőkre, könyv szerkezetében, egyes mondatok, rendkívül értékes, szerző egyes, személyes jellegű, megjegyzés vége, könyv azok, tények érdekelnek, könyv elolvasásához, hivatalos tankönyvekből, összefüggésekből kiragadva, könyv megerősítette, emberiség megváltóját, közbejött történések, köréje csoportosult, közvetlen munkatársai, szabadságszerető embereknek, közvetlen környezetében, első helyettesi, lehetőségre való, támadás végül, támadást elrendelő, elmaradásában valamekkora, általunk vívott, nyugat-európai baloldali, munkások által, forradalmas szabadságharcunk, elfoglalt területeken, forradalmas magyar, biztos jele, nyugati államhatár, tervek szerint, kiprovokálása mellett, véleményre juttatja, megbízható szövetségesei, percről percre, eredeti terveinél, események forradalmas, történések elmérgesítését, vérengzéssel csapdát, vérengzők oldalára, általa szorgalmazott, gyilkosok cinkosa, táborba kerüljön, kommunista pártnak, táborba kerül, vérengzés kitervelői, egykori KGB-s, szabadságharcosok mellett, október 25-én, kormány kezdeményezi, főiskolai hallgatók, adott helyzetben, oldalára állt, szabadságharchoz való, kommunista párt, munkástanácsok gyors, szabadságharcosok követelései, munkások önszerveződéséből, munkások kezdeményezésére, szabadság néhány, munkások szabad, egységek felbomlásához, októberi események, álcázás volt, háttérből elindították, ellenőrzésük alól, események lényegesen, eszméhez való, régi kommunisták, maguk részéről, ottani atrocitásoknak, ügynökökkel közvetlen, előbb említett, közös műve, kiprovokálásában tehát, forradalmas szabadságharc, kommunista eszméhez, elfogott ÁVH-sokat, viszonyok rendeződése, őrizetbe vett, volt ÁVH-sok, hadereje közösen, kalandor cselekmény, olajszállító hajók, arab világban, ellenálló gócokat, hadsereg megindul, állam területén, tagjai közösen, újabb atrocitások, munkástanácsok pedig, kommunistáké legyen, velük való, , ,
|
|
|
|
|
2024. április
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | |
| 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | |
| 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | |
| 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | |
| 29 | 30 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
0 db bejegyzés |
| e év: |
0 db bejegyzés |
| Összes: |
64003 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 4582
- e Hét: 18812
- e Hónap: 29923
- e Év: 183419
|
|
|
Offline
